Miles Davis az örök úttörő

A fúziós kísérletek mindkét zenei irányból jelentkeztek. Mégis, korszakalkotóként, Miles Davist kell megemlíteni. Az 1969-ben készített „In a Silent Way” című lemezével egy új irányvonalat teremtett meg. Az az érdekes, hogy a lemezen az album címével megegyező dal szerzője Joe Zawinul volt. Mégis, a zenetörténészek hajlamosak Davis javára írni a jazz-rock megteremtését. A másik ugyanebben az évben megjelenő lemezének a címe „Bitches Brew”, amit szintén e korszak megteremtésének előfutáraként jellemeznek. Ez a lemez egyébként egy évvel később került nyilvánosságra. Az „In a silent way” lemez érdekessége még, hogy a rajta szereplő zenészek név szerint: Miles Davis, Wayne Shorter, John McLaughlin, Chick Corea, Herbie Hancock, Joe Zawinul, Dave Holland, Tony Williams, később önálló produkciókkal is növelték a jazz-rock stílus hírnevét. Miles Davisnek mindig különös érzéke volt ahhoz, hogy egy adott stílus megteremtéséhez a legmegfelelőbb embereket találja meg.
Az „In a silent way” című lemezen megjelenik a rockból átvett 8/8-os lüktetés. Kötetlen szólók, és laza játékstílus jellemzi. A zenészek játékán érződik, hogy teljes mértékben magukévá tették a free zene sajátosságait, aminek az oka az volt, hogy ők is azon zenészek közé tartoztak, akik „megunták” a jazzben lévő korlátok, stíluselemek alkalmazását. Az improvizációk is teljes mértékben ebben a szellemiségben történnek. Ennek oka, hogy sokszor a kollektív szólóknál a periódus megváltozik: hosszabb vagy rövidebb lesz. A hangszeres szólók sem periódus szerint váltják egymást. A lemez egyik nagy újdonsága, hogy elektronizált hangszerek szerepelnek rajta. Elektromos gitár, Fender Rhodes (elektromos zongora), és számtalan különböző effekt, amiket ezekhez a hangszerekhez csatolnak. Torzítók, visszhangok, vau pedálok. Nem kérdéses viszont az, hogy az akusztikus hangszerek esetében, amelyeken semmilyen jellegű torzítást és elektromos elváltozást nem végeznek, a hangszerek szebb, nemesebb, teltebb hangzással szólalnak meg. „Az is biztos, hogy az elektronikus erősítés elmossa azokat a frazírozási finomságokat, amelyek a modern jazzben kialakultak. Elképzelhetetlen például, hogy Bill Evans rendkívül érzékeny hangsúlytechnikája fender-zongorán hasonló módon érvényesülhessen.”(Gonda János – Jazz, Zeneműkiadó, Budapest, 1979. 163. old.) Mint ahogy már említettem, a rock zenében nincs ilyen jellegű frazírozási technika. Viszont elektronikus hangzás nélkül nincs rock zene. Miles Davis rockos jellegű jazzt akart játszani és ehhez legelőször a rock zene jellegzetes elektronikus hangszíneit kellett átvennie.
A „Bitches Brew” című lemezen megfigyelhető a nagy zenekari létszám. Egész pontosan tizenkét zenész. Davis ettől kezdve mindig nagyobb zenekarokkal dolgozik és lép fel. Ami eltért még a megszokott zenei felállásoktól: három billentyűs is van a zenekarban, ahogy már az előző lemezen is. Ezen az albumon Hancock helyén Larry Young játszik. Megfigyelhető még, hogy bár a zenekarban lévő zenészekről bátran mondhatjuk, hogy a világ legjobb improvizáló művészei, mégis kollektív zenélés folyik. Előtérben az együtt játszás élménye, háttérben az önmegvalósítás. Davis az elektromos hangszerek mellett nagy hangsúlyt fordít a ritmusban rejlő óriási erőre, energiára. Egyes dalokban ötnél is több ütőhangszeres játszik különböző dobokon, kongákon és más latin-amerikai, afrikai és indiai hangszereken. A többféle billentyűs hangszer is a ritmikai játékot erősíti.
A „Bitches Brew” utáni későbbi lemezein megfigyelhető, hogy sokkal hosszabbá kezdenek válni a dalok, ez által a lemezek is. Ez azért meglepő, mert Davisnél eddig megfigyelhető volt a tömör, mégis mindent magában rejtő játék, és a jól elválasztható részek egy adott dalon belül. Ezeken a felvételeken viszont nincsenek éles formahatárok, hanem kollektív zenélés folyik szólókkal kiegészítve, és rengeteg elektromos effektussal. Sokszor megfigyelhetőek olyan részek, mikor semmi nem történik igazán, amire azt mondanánk, hogy érdekes, mégis van egy folyamata, lélegzése a daloknak, ami sodorja az embert.
Davis összességében rengeteget tett a modern jazz haladásáért.

Az Elektronikus hangszerek rövid története, kezdeményezések, hangszer-kísérletek, és hangosítás

Mint már említettem, rengeteg fesztivál volt ebben az időszakban, Amerikában, de Európában is, leginkább Angliában. Ahhoz, hogy ezek a nagy tömegeket megmozgató fesztiválok létrejöhessenek, elektromos hangszerekre és hangtechnikára volt szükség.
A legelső hangosítási technikának a mikrofonos megoldást jegyzik. Ezt követő lépés volt az elektromos erősítők beépítése a hangszerekbe. Nem sokkal utána megjelentek az „elektromos manipulátorok”. Ez után jöttek létre az elektromos szerkezetű hangszerek. A legérdekesebb fejlődést talán a billentyűs hangszerek családjában lehetett felfedezni. A régebben is használt elektromos orgonák után, mint pl. a legelterjedtebb Hammond, megjelent a Fender-gyár Rhodes hangszere, amely rövid időn belül meghódította az egész világot. Ezt a hangszert a zenei világban, nem beszélve a jazz-rockról, előszeretettel használják a mai napig is. Később a Yamaha is elektronizálta a zongoráját, és forgalomba hozott egy ilyen jellegű hangszert is az akusztikus mellett. Megjelent a mellotron, amely egy olyan billentyűs hangszer, melyben mindegyik billentyűhöz egy külön lejátszható szalag tartozik. Ameddig lenyomva tartjuk a kiválasztott billentyűt, addig végtelenítve lejátssza a szalagra rögzített hangot. Például a King Crimson első nagylemezén a vonósok egy ilyen hangszerből csendültek fel. Vagy a Led Zeppelin egyik leghíresebb dalában, a „Stairway to Heaven”-ben a fuvola-hangszín egy ilyen mellotronból szólt.
Körülbelül ugyan ebben az időben jelent meg a piacon az orosz Sputnik és az angol Robert Moog által gyártott Moog hangszer, amely számos hangszín-variációval rendelkezett. A 60-as, 70-es években ezeknek a hangszíneknek még nagyon kevés variációját ismerték a zenészek. Eleinte ezeknek a hangszereknek hatalmas mérete volt, sokszor egész szobákat foglaltak el, a korai számítógépekhez hasonlóan. A 70-es évek végére jóval kisebbek lettek ezek a hangszerek, ami azt eredményezte, hogy a zenészek koncerteken, turnékon is tudták használni. Így változatosabb és színesebb lett az előadás, és vissza tudták adni azt az élményt, amit a közönség eddig csak a lemezeken hallhatott. A másik előnye pedig az volt, hogy a jazz-rock zenekarok előszeretettel rögzítették rendszeresen a koncertjeiket, amikből élő koncertfelvétel-kiadványokat tudtak megjelentetni.