Az angol jazz-rock kiválóságai

Az angol jazz-rock kiválóságai

Volt egy olyan művész rétege Angliának, akik még ha sikeresekké és világhírűvé tudtak is válni, nem kerültek bele a pénzorientált zenekereskedelembe. Ezek voltak a jazz-rock zenekarok mint a Cream, Soft Machine, Nucleus, Traffic, Colosseum, Caravan. Ezeket a zenekarokat megkülönböztetik a jazz-rockon belül. Vannak olyan zenekarok akik „jam” és improvizáció orientált zenét játszottak. Ilyen a Traffic. 20 perces dalok, végig tele szólókkal. Van egy csoport, akiket úgy jellemeznek, hogy köntörfalazók, kihívók, és kiszámíthatatlanok. Ilyen a Soft Machine és a Nucleus.
A Cream együttesben Eric Clapton gitár virtuóz játéka egyedülálló, a gondolkodása Angliában forradalmi volt. Sokszor váltott úgy hangnemet, hogy a szűkített körön haladt, tehát kistercenként dúrból mollba és ezeknek a variációit alkalmazta.
Soft Machine zenekar 1966-ban alakult. Az első felállás még brit underground befolyás alatt állt. Első lemezüket New Yorkban rögzítették 1968-ban. Ez stílusilag már pszichedelikus rock, proto-progresszív jazz-rock volt. Korát megelőző korszakalkotó volt ez az album, mert olyan hangszerelések hallhatók az anyagon, amelyeket csak Amerikában használtak idáig. Az igazi sikert még a második lemez sem hozta meg, pedig felépítésében a dalok már fúziós irányzatok felé tekintett. A harmadik lemez a „Third” volt, amely a legtovább árult és a legsikeresebb lemezük volt. A zenekar tagjai járatosak voltak a különféle zenei műfajokban, de legfőképpen az eklektikus zseni, Ratledge (billentyűs), akinek zeneszerzői és kiemelkedő improvizációs képessége, ügyintézői tevékenysége, a legmagasabb szintű kollektív minőséget eredményezte. Sikereikben főszerepet játszott Wyatt (énekes) csodálatos éneke és különösen eredeti dobjátéka. Hopper (basszusgitáros) dalainak szokatlanul avantgárd popos hangzása, és „makacsul” ismétlődő osztinátós groove-jai korszakalkotóak voltak Angliában. A lemezen minden dal eléri a 20 percet és folyamatosan tudnak újat mutatni. Mindig valami váratlan jön, amire nem készült fel a hallgatóság. Ezek a legtöbb esetben nincsenek alátámasztva dinamikai részekkel, nem lehet érzékelni a váltások helyét, folyamatosság észlelhető akár a Wether Report esetén. Ratledge munkássága alatt a hetedik lemezig jutott. Zseniális hangszerelések a jazz-rockra jellemző gördülékeny ritmusok, rengeteg tempóváltás, „maratoni” hosszúságú szólók jellemezték zenéjét. A sok tag cseréje mellett, több fúvós is csatlakozott hozzájuk a Nucleus, Ian Carr által vezetett zenekarból, amely kifejezetten jazzes irányzatú zenekar volt. A fúvós szekciónál megfigyelhető a jazz-rock egyik sajátossága, hogy rengetegszer oktáv távolságra játszanak unisono-t, amely elég erős hangzást kölcsönöz a zenéjüknek.
A Soft Machine zenekar középső korszaka nagyon hasonlított a Weather Report Jaco Pastorius-os korszakhoz. A különbség, hogy míg a Weather Reportnál a ritmikákon nagy hangsúly volt, addig a Soft Machine inkább a hangszerekkel próbálta ezt a lüktetést megteremteni, egyenes dobjátékra. Az igazi Amerikai jazz-rockos világot akkor érte el a Soft Machine mikor Allan Holdsworth ott játszott. Erre az időszakukra jellemzően, zenéjükben kerek egész dallammondatok hallhatók, és rengeteg modális, melódikus, és távolságra épülő skála van jelen. Nagyon sok esetben a groove-ok félhanggal feljebb ismétlődnek periódus szerint, amely a tengelyrendszerrel függ össze. Ez a megoldás általában jellemző a zenekarra, és ezeknél a részeknél pentatonra épülő szólók vannak. Ezt a tengelyes behelyettesítést Amerikában már régóta alkalmazták a jazzbe és a jazz-rockban is pl. Herbie Hancock. Mégis egészen más frazírral játszik Ratledge. Sokkal egyenesebben. Ez az európai klasszikus kultúrához vezethető vissza. A tengelyrendszer lényeges vonásaiban már a bécsi nagy művészeknél megfigyelhető volt. A korai lemezeken a „ködösebb” részeket azzal magyarázták, hogy pszichedelikus zenét játszanak, amely kategóriába ez bele is fért. Holdsworth zenekarba lépésével ezek a „ködös” részek eltűntek.
Allan Holdsworth (gitáros) a „Bundles” című lemez megjelenésekor csatlakozott a zenekarhoz. Játéka annyira modern és virtuóz, hogy sokaknak McLaughlin játékát idézte fel. A zenekarba lépése teljesen más zenei világot adott a Soft Machine-nak. Tökéletesen hallhatóak a periódusok, dinamikai felvezetések, és lezárások. Nincsenek fölösleges részek, a szólók alatt megírt akkord menetek vannak.
Utolsó lemezük a 1981-es „Land of Cockayne” volt, ezen olyan művészek közreműködtek, mint Jack Bruce, aki a „Cream” együttes basszusgitárosa volt, Allan Holdsworth, Dick Morissey, Ray Warleigh saxofonosok, és John Taylor zongorista. Ezek a zenészek már magas szinten ismerték az amerikai jazz irányzatokat, de zenei hangzásukban mégis európaiak voltak. Ennek oka az volt, hogy hiába ismerték a swing lüktetését, zenéjükben mégis rockosan, egyenesen játszották a témákat. Ezen a lemezen olyan hangszerelések is vannak, amiket eddig csak Hollywood gyártott a filmekhez. Csodálatos kompozíciók, filharmonikusokra írt művek, tele kvártos akkordfelrakásokkal. A dalok címei is utalnak arra, hogy elvont távoli világokba próbálják a hallgatóságot elrepíteni. Ez sikerült is nekik.
A zenekar feloszlása után a jobb koncert anyagokat megjelentették. Ratledge az élőkoncertek varázsáról hasonlóan nyilatkozott, mint Zawinul. Zawinulnak is kezdetektől fogva a Weather Reporttal az volt az álma, hogy koncerteket rögzítsenek. De, technikailag ez csak sok idő elteltével tudták megoldani. A Soft Machine koncert anyagok megdöbbentően eltérnek a lemez anyagától, ami a Weather Report koncert anyagain is megfigyelhető. Hosszú percekig tartó improvizációk, ahogy ezt Shorter, és Zawinul is tette. Precízen felépített szólók billentyűn, fúvós hangszereken, és gitáron.