A zenekar 1971-ben alakult két barát, Joe Zawinul és Wayne Shorter jóvoltából. Nagyon sikeresek voltak abban az időben és eltervezték, hogy közös zenekart hoznak létre. Az ötlet onnan származott, hogy Shorter írta a Miles Davis-band legtöbb dalát, Zawinul pedig az Adderley-zenekar műveinek nagyrészét szerezte.
A zenekar valójában csak annyira volt hajlandó magát jazz-rock zenekarnak nevezni, amennyire a rock eszközeit használta, - az elektronikától a lézer show-ig. Igazából sajátos jazz zenét próbáltak kifejleszteni. Az ő általuk játszott jazz kísérleti jelleggel bírt. Sokáig kisebbségi programnak számítottak koncertjeik, majd, amikor a konkurenseik kifogytak az ötletekből, akkor kerültek igazán reflektorfénybe. A zenekarban a hosszú pályafutás alatt rengeteg zenész megfordult, folyamatos tagcserék voltak. Az állandó pont Shorter és Zawinul volt. A zenéjük egyik, talán legsajátosabb tulajdonsága, hogy a zenészek folyamatosan szólóznak. Minden hangszer egy önálló dallam vonalat visz, amely külön is megállná a helyét szólójátékban. A lemezeken időkorlátok közé voltak szorítva, ezért a korai albumokon tömörebben játszották a darabokat. Koncerteken viszont sokszor csak a dal kezdetekor lehetett felismerni bizonyos dallamfoszlányokból, hogy melyik dalról is van szó, de a folytatásban végig improvizáltak. Zawinul elmondása szerint csak rövidebb témákat találtak ki, majd a stúdióba mindenki improvizált rájuk. A korai lemezekről tehát elmondható, hogy a zenészek inkább az improvizációra és a kísérletezésre tették a hangsúlyt. A daloknak talán nem volt akkora vehemenciája, mint a konkurens zenekaroknál, és hiányzott az a lüktetés, ami a közönséget magával ragadta volna. Azt is el lehet mondani még a korai albumokról, hogy a számok struktúrája, felépítése kevésbé kidolgozott, mint a későbbi lemezek esetében. Inkább a hangulatokra fektettek nagyobb hangsúlyt. Zawinul szerint a jazz-rock stílust az újságírók akasztották a nyakukba egyfajta „beskatulyázásként”, de valójában csak a jazzből és a modern rhytm and bluesból táplálkoztak. Nem a hangzásokkal bombázták a közönséget, hanem teret akartak engedni a zenéjüknek, ezáltal a hallgatóság részévé vált a zenei folyamatnak, és érdeklődve várta a folytatást. Zawinul híres mondatai közül a korai Weather Report-korszakot talán azzal a mondattal lehet a legfrappánsabban lezárni, hogy „We always solo, we never solo” (Mindig szólózunk, sosem szólózunk.). (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 112. old.)
A korábbi gondolatmenetet folytatva, megfigyelhető náluk, hogy teljesen szakítottak az A-A-B-A formával, amely számos jazz standard és bebop szám dalformája volt. Két nyolcütemes refrén, középrész és aztán megint refrén. Ettől szinte szándékosan elvonatkoztattak.
A következő lépcső a zenekar életében Jaco Pastorius basszusgitáros megjelenése volt. Azokban az években váltak világhírűvé és világszerte elfogadottá. Pastorius 1976-ban csatlakozott hozzájuk, a „Black Market” című lemezen már ő hallható. Játékával – mely a hangszerén teljes mértékben korszakalkotó volt és ez a Weather Report sikereiben is visszaköszönt - elvitte a zenekart a funky zene irányába, amely a rengeteg basszus groove-ra épült. Zawinul szerint a zenekar a csúcsra 1977-ben a „Heavy Weather” című lemezzel ért fel. Ekkora alakultak ki az elektromos hangszerek is olyan formában, hogy méretük már megengedte azt, hogy világkörüli turnékon is hallható legyen az a szintetizátorhangzás, ami a stúdió lemezeken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése