Összefoglalás

Megállapítható tehát az a tény, hogy míg a jazz-rock szó két zenei stílus fúzióját jelenti, addig számtalan olyan kezdeményezés van, amely más irányokból, irányzatokból közelíti meg ezt a műfajt. Mégis ezt a stílusjelző nevet használják megnevezésükre. Ez annak köszönhető, hogy mindegyik zenében, amelyet ebbe a stílusba kategorizálnak, vannak hasonló motívumai, jellemzői, amelyek által erre a stílusra általánosítanak. Ezt sok esetben a ritmus, és a hangzásvilág alapján állapítják meg, döntik el a zenetudósok és kritikusok. Azt, hogy melyik az a stílus, amely egy adott zenekarban dominál, azt pedig a bemutatottak alapján egy kontinens sajátos kultúrája határozza meg. Amíg Amerikában, a jazz-rock stílusban a jazz uralkodik, addig Európában a rock és a klasszikus zene kap nagyobb érvényesülést.

Az európai és az amerikai jazz-rock összehasonlítása Emerson és Zawinul munkásságán keresztül

Emerson munkássága hidat képezett a klasszikus zene, a jazz és a rock között. Megtalálta mindháromban azokat a közös motívumokat, amelyek együtt alkalmazva működőképesek. Egy nyilatkozatában beszélt arról, hogy nagy hatással voltak rá ifjú korától a „blue note” irányzatok, de ezeket is európai gyökerűnek tekinti. A „blue note” skála évszázadok óta nagyon elterjedt az angol és az ír népzenékben. A skála felépülése: alaphang, nagy szekund, a dúr és a moll terc is benne van, a tiszta kvárt, a tritónusz, - amely a jellegzetessége a blues skálának, - a tiszta kvint a nagy szext, és benne van a kis szeptim és a nagy szeptim is. A blues zenét is sokan származtatják ebből a skálából, mert zenekutatók Afrikában is felfedeztek olyan falvakat, ahol a mai napig használják népi hangszereken és vokális formában.
Alapvetően Emerson a klasszikus, főként a barokk zene felől indult, azt tágította ki az angol folk, a jazz és a rock elemeivel, illetve kelet-európai, olykor balkán népzenei hatásokkal. Véleményem szerint, a rock és a jazz is elsősorban előadási kontextus nála, és csak ritkán kompozíciós. Az improvizációi a barokk kadenciák logikáját követik annyiban, hogy terjedelmüket kivéve teljesen kötött szerkezetűek. Nem egy „feelinget járnak körbe”, hanem zenei gondolatokból épülnek fel. Valójában közös improvizációk sincsenek a zenéjében, amit kollektívan adnának elő. Inkább csak szólók, amelyek szinte mindig megírt motívumok bravúros variációi. A koncert felvételeket elemezve hallható, hogy minden esetben előre kigyakorolt, jól felépített és kitalált szólókat játszik. A dalok szerkezetét tekintve mindennek helye van és csak nagyon ritkán lépnek ki ebből a szerkezetből. Zongora szólói mesteri módon vannak kidolgozva. Több zongora improvizációján évekig dolgozott. Ez a tulajdonsága az európai kultúrához vezet vissza, hiszen Bach is úgy írta meg több darabját, hogy valójában tökéletesesen felépített improvizációkat jegyzett le. Vannak olyan darabjai, amelyeket elmondása szerint teljesen Bartók-i gondolkodásban dolgozott ki, viszont a mű felér egy modern jazz darabbal. Riportjaiban sokszor hivatkozik Bartókra, és Bachra is, hogy rajtuk keresztül el lehet jutni a jazzhez, és nem csak a feketék zenéjén keresztül lehetséges ez a folyamat.
Zawinul munkásságát tekintve, bár európai származású, mégis személyiségére és játékára a legnagyobb hatással az amerikai jazz volt. Abban az időszakban érkezett az Egyesült Államokba, mikor a jazz zene a fénykorát élte. Játékát élete során mindig a jazz különböző irányzatai befolyásolták. Ritkán tett utalásokat zenéjében európai klasszikus zenészekre, vagy a rock sajátosságaira. Zenéjében, zenei világában a meghatározó mindig a jazz volt.
A Weather Report zenéje minden esetben a jazznek megfelelő harmóniákból és a jazzben használatos skálák világából épült fel. Minden, amit Zawinul felhasznált a zenéjében, azt az amerikai kontinensen kialakult zenei stílusok jegyében tette. Gyakran alkalmazott a Weather Report darabjaiban klasszikus „Big Band” felrakásokat szintetizátoron. Amelyeket szinte egyedülállóan ő alkalmazott a jazz-rock világában. Mellette fúvós hangszereket imitáló hangszíneket készített, amelyekkel ritmizált és nagy zenekari hatást próbált elérni. És gyakran kísérte Shorter játékát ilyen módon. Zawinul a jazz műfajt kezdettől a feketék stílusának titulálta, és nem húzott párhuzamokat az improvizációk és az európai klasszikus zenék között úgy, mint Emerson. Zawinul szerintem mikor a feketék jazz stílusáról beszélt, akkor elsősorban minden esetben az előadási módra gondolt. A frazírozási technikákra a beat és off beat kapcsolatára, és arra az életérzésre, ami csak abban a társadalmi közegben működött, amiben ők éltek.
Zawinul élete során megfigyelhető, hogy elképesztő módon sajátította el azt a játék stílust, amelyet eddig csak a fekete zenészek előadásában lehetett megfigyelni. A szvinget és a bebop zenét is teljesen magáénak tudhatta. Dallamvezetései a Weather Report korszaka alatt is a feketék jazz gondolkodásának felelt meg. Míg Emerson az európai klasszikus zene dallamvilágát alkalmazta, gondosan, előre kitalált szólókkal, addig Zawinul nagy hangsúlyt fektetett a közös, kollektív improvizációk, és rögtönzések tökéletes kifejlesztésére.

ELP (Emerson, Lake and Palmer)

Emerson fő hangszerei a kezdeti időkben egy Hammond L-100 típusú orgona volt és egy zongora. Pályafutása során orgona játéka világhírűvé tette a Hammond cég hangszerét. Amikor 1970-ben megjelent első lemezük, a közönség már nyitott volt a bonyolult progresszív zenékre. A lemez borítóján egy festmény látható Bartók fejével és egy fehér galambbal. A lemez legelső kompozíciója a „Barbarian”. Ez a dal magába foglalja Bartók „Allegro barbaro” című 1911-ben keletkezett zongoraművét. A darabot a rockban is használt torzított hangszerekkel adják elő. Rengeteg kisszekund és tritónusz alkalmazásával. Ettől nagyon vad és nyers lesz a mű. Emerson egy Budapesti riport alkalmával elmondta: „Véleményem szerint minden zenész abból a kultúrából merítsen, amelyikbe tartozik. Mindenki ahhoz a kultúrkörhöz tartozik, amelyikben felnőtt. A mi kultúránknak pedig európai gyökerei vannak. A közép- és kelet-európai zenét azért szeretem, mert nem a technikalizáltságból fakad, hanem érzés és élet van bennük.” (Vasváry-Tóth Tibor és Újvárossy-Nagy Krisztina – Emerson, Lake and Palmer, Revelation Alapítvány, Budapest, 1999. 43.old.) A lemezről a leghíresebb daluk a 3-as szám a „Knife Edge” egy cseh zeneszerző Janacsek „Sinfoniettá”-jából merít. Igazi progresszív dal, melynek kétszólamú klasszikus szólója igen figyelemre méltó. Hasonló hangszerelést alkalmaznak, mint a „Barbarian” című darabban. Hirtelen megállások a periódusok végén. Janacsek darabjából a vezérdallamot használják, és az egész mű során mindig visszatér ez az egyszerű, de nagyon fülbemászó motívum.
A következő lemezük a „Tarkus” hét tételből álló mű. Első tétele kvártos felrakásokból álló harmóniák füzére, amely basszus groove-ként folyamatosan lüktet. A tempó 5/4-es. A tételek során a metrum folyamatosan váltakozik, tele különálló részekkel. Egy tétel felépülése során annyi téma és ötlet hangzik el, hogy egy átlagosnak mondható rock zenekar az album egyetlen dalából is egy lemezt tudna készíteni. A „The Only Way” című szerzeményében a bevezető Bach F-dúr Toccátájának részlete, a közép részben pedig a d-moll prelúdimnak eleje hallható. Az „Infinite Space” című dal Bartók „Allegro Barbaro”-jának tovább gondolása, melyben a 3/4-ed és 4/4-ed váltakozik, tele kvártos felrakásokkal. Az improvizáció alatt pedig távolság alapú skálákat használ fel.
Talán leghíresebb átdolgozásuk Muszorgszkij „Egy kiállítás képei” című darabja. Eddigi lemezeiken csak egy „ragtime-os, boogie woogie”-s dal volt, ami a régi amerikai klubok hangulatát idézte. Ezen a lemezen viszont „Az Öreg Kastély” című dal után egy blues variáció következik. Emerson tökéletes frazírral játszik orgonán. Zseniálisan viszi bele a klasszikus zenébe a rockot, és a jazzt. Sok esetben megváltoztat akkord felrakásokat a Muszorgszkij darabhoz képest, de ezeknél a helyzeteknél rögtön indokolja az okát. Ez legtöbb esetben a szintetizátorok alkalmazása miatt van, amelyek monofónikus hangszerek voltak ebben az időben.
A „Brain Salad Surgery” lemezen hallható egy Ginastera feldolgozás „Toccata” címmel. Klasszikus pontossággal eljátszott mű. Végig improvizatív jellegű és közben egy tökéletesen kidolgozott művet hallunk. Ezen a lemezen hallható talán munkásságának a legnagyobb sikerét hozó több tételből álló darabaja a „Karn Evil 9”, ami a lemez központi, közel fél órás műve. A darab egy jövőképet vetít elénk, amely a gépek uralmáról szól. A darabra jellemző az akkor feltalált polifonikus Moog szintetizátor forradalmi használata. Klasszikus kadenciákon keresztül, jazz zongora nyitányon át, a végére egy nagyon erősen torzított Hammond orgonahangzással jelképezik a gépek végső uralmát. Majd a Moog hangszerbe bevezetett mikrofonon keresztül, géphangon beszél Emerson. Ez akkoriban új technikai megoldásnak számított. A műben fellelhető, hogy minden új témát megismételnek. De így is egy tétel legalább 10-15 témából áll össze.
Emerson rengeteg átdolgozást készített. Saját Piano Concertot írt. Hangszereléseket készített filharmonikus zenekarra és több Hollywoodi filmhez. Concertóját több éven keresztül készítette. Az első tétele Stravinsky-t juttatja a hallgatóság eszébe. Az atonális kezdést követően visszatér a dúr-moll hangrendszer törvényszerűségéhez. A mű során a tételekben fellelhető Mozart, Gershwin, Ginastera, és Bartók 3+3+3+2 ritmizálása is. Ezt a ritmikát Emerson több darabjában is előszeretettel használta. Több helyen a műben jazzes játék és frazír figyelhető meg és jazz harmóniák tömege. A jazz felrakások és a játék Oscar Petersont juttatja az ember eszébe. Bal kézben tágfekvésű harmóniákkal való „ugrálós” stride szerű zongorázás. Jobb kézben pedig, Peterson zongora figurái figyelhetőek meg. A komolyzene kritikusai leszólták, mert rock zenésznek titulálták Emersont. A rockzene kritikusai pedig azért, mert klasszikus jellegű projektbe kezdett. Rövid időn belül észrevették Európában, hogy a műve hatására újra érdeklődni kezdtek az emberek a klasszikus zene iránt. Végül megkapta a neki járó tiszteletet és a világ klasszikus rádióállomásai is műsorukra tűzték.

Keith Emerson munkássága

Emerson 1944-ben született Angliában. 8 éves korában kezdett el zongoratanárhoz járni. Elmondása szerint, nem igazán szerette a skálákat gyakorolni. Tinédzser korában már jól felszerelt könyvtárak voltak, ahol lehetett zenét hallgatni és barátaitól is rengeteg lemezt kapott kölcsön. Leginkább Charlie Parkert, Art Tatumot, Oscar Petersont és Dave Brubecket értékelte. A klasszikus zenéből pedig Bach volt a kedvence. 18 éves korában bekerült több jazz trióba, big band-be, ahol „jazz standard”-eket játszottak. Minden éjjel játszaniuk kellett, ezért minden reggel elkésett a munkából. Miután felmondtak neki, 1963-ban bekerült a T-Bones nevű zenekarba, amellyel kisebb sikereket értek el. Ekkorra már komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a klasszikus zenét valahogy ötvözni kellene a jazzel és a rockkal.
1967-ben megalapította első zenekarát a Nice-t. Ebben a zenekarban már az ő hangszerelései voltak reflektorfényben. Olyan zeneszerzők műveit írta át elektromos hangszerekre, mint Jan Sibelius: Karelia-szvitjét, Csajkovszkij: VI. Patetikus szimfóniáját, és Bach: III. Brandenburgi versenyét. Emerson már itt is megelőzte a korát, fantázia-gazdag ötleteivel, melyekkel a klasszikusok legapróbb szépségeit is képes volt átültetni elektromos hangszerekre. Rengeteget foglalkozott ebben az időben a jazz és a rock fúziójával. Kereste azokat az irányokat, amiket még senki nem fedezett fel. A leghíresebb Nice lemez ebben az időszakban született, melyen a legismertebb daluk szerepel: Leonard Bernsteintől a „West Side Story”. Ez a dal 16 héten átvezette a slágerlistákat. Meghívást kaptak Amerikába, ahol rögtön be is tiltották őket, mert a műsor keretében elégették az amerikai zászlót. Híres Emerson mű ebből a korból az „Öt Híd”-nak elkeresztelt kompozíció. Emerson szerint, a híd-jelkép. Zenei hidat képez a korai barokk és a modern, szabadabb, kötetlenebb zenei formák között. A lemez létrehozásánál Eger József, a Londoni Szimfonikus Zenekar magyar karmestere volt Emerson segítő társa. A Nice feloszlása előtt Emerson egy nyilatkozatában elmondta, hogy elsősorban a barokk, a romantikus és a modern stílus szellemiségének átörökítését és ápolását tűzte ki célul. Ebben kiváltképp Copland és Bartók követését tartotta fontosnak. Rövid időn belül társra talált Greg Lake (gitáros, énekes) személyében, aki énekesként hasonló dolgokat akart véghez vinni. Akkoriban Lake Anglia egyik leghíresebb progresszív rock zenekarában a King Crimson-ban játszott. Dobosnak Mitch Mitchellt, Hendrix dobosát akarták, de ő nem vállalta. Így esett a választás Carl Palmerre (dobos). A zenekar gitárosának Emerson Jimmy Hendrixet szerette volna, aki örömmel vállalta a feladatot, de az első próba előtt két héttel meghalt. Így a tervezett HELP (Hendrix, Emerson, Lake, Palmer) együttesből lett ELP.

Az angol jazz-rock kiválóságai

Az angol jazz-rock kiválóságai

Volt egy olyan művész rétege Angliának, akik még ha sikeresekké és világhírűvé tudtak is válni, nem kerültek bele a pénzorientált zenekereskedelembe. Ezek voltak a jazz-rock zenekarok mint a Cream, Soft Machine, Nucleus, Traffic, Colosseum, Caravan. Ezeket a zenekarokat megkülönböztetik a jazz-rockon belül. Vannak olyan zenekarok akik „jam” és improvizáció orientált zenét játszottak. Ilyen a Traffic. 20 perces dalok, végig tele szólókkal. Van egy csoport, akiket úgy jellemeznek, hogy köntörfalazók, kihívók, és kiszámíthatatlanok. Ilyen a Soft Machine és a Nucleus.
A Cream együttesben Eric Clapton gitár virtuóz játéka egyedülálló, a gondolkodása Angliában forradalmi volt. Sokszor váltott úgy hangnemet, hogy a szűkített körön haladt, tehát kistercenként dúrból mollba és ezeknek a variációit alkalmazta.
Soft Machine zenekar 1966-ban alakult. Az első felállás még brit underground befolyás alatt állt. Első lemezüket New Yorkban rögzítették 1968-ban. Ez stílusilag már pszichedelikus rock, proto-progresszív jazz-rock volt. Korát megelőző korszakalkotó volt ez az album, mert olyan hangszerelések hallhatók az anyagon, amelyeket csak Amerikában használtak idáig. Az igazi sikert még a második lemez sem hozta meg, pedig felépítésében a dalok már fúziós irányzatok felé tekintett. A harmadik lemez a „Third” volt, amely a legtovább árult és a legsikeresebb lemezük volt. A zenekar tagjai járatosak voltak a különféle zenei műfajokban, de legfőképpen az eklektikus zseni, Ratledge (billentyűs), akinek zeneszerzői és kiemelkedő improvizációs képessége, ügyintézői tevékenysége, a legmagasabb szintű kollektív minőséget eredményezte. Sikereikben főszerepet játszott Wyatt (énekes) csodálatos éneke és különösen eredeti dobjátéka. Hopper (basszusgitáros) dalainak szokatlanul avantgárd popos hangzása, és „makacsul” ismétlődő osztinátós groove-jai korszakalkotóak voltak Angliában. A lemezen minden dal eléri a 20 percet és folyamatosan tudnak újat mutatni. Mindig valami váratlan jön, amire nem készült fel a hallgatóság. Ezek a legtöbb esetben nincsenek alátámasztva dinamikai részekkel, nem lehet érzékelni a váltások helyét, folyamatosság észlelhető akár a Wether Report esetén. Ratledge munkássága alatt a hetedik lemezig jutott. Zseniális hangszerelések a jazz-rockra jellemző gördülékeny ritmusok, rengeteg tempóváltás, „maratoni” hosszúságú szólók jellemezték zenéjét. A sok tag cseréje mellett, több fúvós is csatlakozott hozzájuk a Nucleus, Ian Carr által vezetett zenekarból, amely kifejezetten jazzes irányzatú zenekar volt. A fúvós szekciónál megfigyelhető a jazz-rock egyik sajátossága, hogy rengetegszer oktáv távolságra játszanak unisono-t, amely elég erős hangzást kölcsönöz a zenéjüknek.
A Soft Machine zenekar középső korszaka nagyon hasonlított a Weather Report Jaco Pastorius-os korszakhoz. A különbség, hogy míg a Weather Reportnál a ritmikákon nagy hangsúly volt, addig a Soft Machine inkább a hangszerekkel próbálta ezt a lüktetést megteremteni, egyenes dobjátékra. Az igazi Amerikai jazz-rockos világot akkor érte el a Soft Machine mikor Allan Holdsworth ott játszott. Erre az időszakukra jellemzően, zenéjükben kerek egész dallammondatok hallhatók, és rengeteg modális, melódikus, és távolságra épülő skála van jelen. Nagyon sok esetben a groove-ok félhanggal feljebb ismétlődnek periódus szerint, amely a tengelyrendszerrel függ össze. Ez a megoldás általában jellemző a zenekarra, és ezeknél a részeknél pentatonra épülő szólók vannak. Ezt a tengelyes behelyettesítést Amerikában már régóta alkalmazták a jazzbe és a jazz-rockban is pl. Herbie Hancock. Mégis egészen más frazírral játszik Ratledge. Sokkal egyenesebben. Ez az európai klasszikus kultúrához vezethető vissza. A tengelyrendszer lényeges vonásaiban már a bécsi nagy művészeknél megfigyelhető volt. A korai lemezeken a „ködösebb” részeket azzal magyarázták, hogy pszichedelikus zenét játszanak, amely kategóriába ez bele is fért. Holdsworth zenekarba lépésével ezek a „ködös” részek eltűntek.
Allan Holdsworth (gitáros) a „Bundles” című lemez megjelenésekor csatlakozott a zenekarhoz. Játéka annyira modern és virtuóz, hogy sokaknak McLaughlin játékát idézte fel. A zenekarba lépése teljesen más zenei világot adott a Soft Machine-nak. Tökéletesen hallhatóak a periódusok, dinamikai felvezetések, és lezárások. Nincsenek fölösleges részek, a szólók alatt megírt akkord menetek vannak.
Utolsó lemezük a 1981-es „Land of Cockayne” volt, ezen olyan művészek közreműködtek, mint Jack Bruce, aki a „Cream” együttes basszusgitárosa volt, Allan Holdsworth, Dick Morissey, Ray Warleigh saxofonosok, és John Taylor zongorista. Ezek a zenészek már magas szinten ismerték az amerikai jazz irányzatokat, de zenei hangzásukban mégis európaiak voltak. Ennek oka az volt, hogy hiába ismerték a swing lüktetését, zenéjükben mégis rockosan, egyenesen játszották a témákat. Ezen a lemezen olyan hangszerelések is vannak, amiket eddig csak Hollywood gyártott a filmekhez. Csodálatos kompozíciók, filharmonikusokra írt művek, tele kvártos akkordfelrakásokkal. A dalok címei is utalnak arra, hogy elvont távoli világokba próbálják a hallgatóságot elrepíteni. Ez sikerült is nekik.
A zenekar feloszlása után a jobb koncert anyagokat megjelentették. Ratledge az élőkoncertek varázsáról hasonlóan nyilatkozott, mint Zawinul. Zawinulnak is kezdetektől fogva a Weather Reporttal az volt az álma, hogy koncerteket rögzítsenek. De, technikailag ez csak sok idő elteltével tudták megoldani. A Soft Machine koncert anyagok megdöbbentően eltérnek a lemez anyagától, ami a Weather Report koncert anyagain is megfigyelhető. Hosszú percekig tartó improvizációk, ahogy ezt Shorter, és Zawinul is tette. Precízen felépített szólók billentyűn, fúvós hangszereken, és gitáron.

Hard Rock

Ebben az időszakban nagyon nagy teret kapott a hard rock stílus, amelynek legnagyobb képviselői a Deep Purple, Led Zeppelin volt. Ezekben a zenekarokban már tanult igazi stúdió zenészek játszottak, némi image mögé bujtatva. Zenéjükben fellelhetők voltak a közel-keleti motívumok. Mégis a stílusból fakadóan keményebb rockról volt szó. Ez a keménysége abban rejlett, hogy nagyon feszes tempó, és a torzított gitár hangok különböző beállításai jellemezték, és mindehhez egy „kiabáló, sikoltozó” énekhang társult. Ezek a tulajdonságai a hard rocknak sokkal nagyobb, jó értelembe vett indulatokat váltottak ki a hallgatóságból, és hatással voltak a mellette kifejlődő jazz-rock zenekarok játékára is.

A Pink Floyd

Ahogy az Amerikai jazz-rocknál szó volt Miles Davisről, mint úttörőről. Angliában meg kell említeni a Pink Floydot. Ez a zenekar már a 60-as évek közepén próbálkozott olyan jellegű zenével, ahol nagyobb időintervallumot átölelve szólóztak meghatározott harmónia menetre, de inkább kísérleti jelleggel.
Angliában ez egy olyan időszak volt, mikor a sorra létrejövő zenekarok valami újat próbáltak létrehozni. Ki akartak törni az angol-szász zenekultúrából. Ezért a zenészek minden érdeklődése a tengerentúli zenék világába vezetett. Próbáltak az amerikai zenékhez hozzá tenni, elvenni belőlük és közben a saját zenei kultúrájukat is hozzáadták akarva akaratlanul. A Floyd zenéjére jobban illik a pszichedelikus rock kifejezés. Amelyet ebben az időben azokra a zenekarokra használtak, amelyek valamilyen hallucinogén kábítószer hatására játszottak. Jellemző volt a játékukra a modális dallamvilág, és az ezoterikus szövegek, amelyek általában álmokról, víziókról, hallucinációkról szóltak. A dalok hosszabbak voltak, hosszú hangszeres szólókkal, a drogok hatását idéző effektekkel, például torzítással, visszhangokkal, visszafelé vagy késleltetve lejátszott hangokkal és a fáziseltolódással. A későbbi európai zenei világ, a rock és a jazz-rock, rengeteg technikai újítást hasznosított az ő kísérletezéseikből. Korszakalkotó lemezeik jelentek meg például „Dark side of the moon”, „Animals”. Későbbi lemezeiken alapvetően már egy sokkal letisztultabb és igényesebb hangzás világ volt, mint a kísérleti időszakaikban.

Jazz-rock Európában

Legelső lépésben fontos megemlíteni, hogy Európát tekintve a legforradalmibb zenei újítások Angliában történtek, akkor mikor az elektromos hangszerek megjelentek a piacon. Rengeteg esetben hozzák egy kalap alá a jazz-rockot és a progresszív rockot. Az európai zenekultúra kutatók egy része mind a kettőt az európai klasszikus zenéhez és az amerikai jazzhez vezetik vissza, és onnan gyökereztetik. A jazz-rock rendszerint „pörgősebb”, élettel telibb, gördülékenyebb a progresszív rocknál. A progresszív jazz-rock viszont már mind a két stílus legkiválóbb elemeit alkalmazta, mint egy kivonatot képezve az előd stílusokból. Letisztultabb, mégis a forradalmi kutatások tárháza volt jelen ebbe a stílusban.
Angliára nem volt jellemző a 60-as években, hogy akusztikus hangszerekkel játszottak volna bármilyen zenét is, kivéve a klasszikus zenét és a népzenét. Elvétve volt az országban egy-két olyan klub ahol, autentikus amerikai jazz szólt, megpróbálva leutánozni az Egyesült Államokban lévő klubok világát. Ennek azonban nyílván, nem volt olyan kultúrája Angliában, mint Amerikában.

Zawinul és a világzene

Sok zenekritikus az ő nevéhez köti a világzene mint stílus egyik legérdekesebb irányzatának megteremtését. Abban az értelemben, hogy ötvözte különböző kontinensek zenéit, és ebből egy egészen különleges stílust hozott létre. Mikor megkérdezték tőle, hogy mi a világzene, ő erre azt válaszolta röviden, hogy „Ellington és a krumpli, Afrika és Ázsia zenéje.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 179. old.) Duke Ellington mondta egy tv-riport során, ahol ezt kérdezték tőle: „Kik az Önhöz közelálló emberek?” Elgondolkodott majd így szólt: „Az emberek, így pontos a válasz – mivel az összes ember közel áll hozzám.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 180. old.) Ezt használta fel Zawinul. A krumpli azért, mert Ausztriában rengeteg krumpliból készült ételt fogyasztottak. Ezzel hazájára tekintett vissza. Különböző földrészekről hívott zenészeket a lemezhez. Elmondása szerint, nagyon bonyolult folyamat az együtt zenélés, fokozott érzékenységet kíván, mert különböző kultúrákból érkező emberek zenei megnyilvánulásai egészen mást hoznak ki az emberből játék közben, mint mikor valakivel évek óta együtt játszik. Egészen más inspirációk adódnak egy ilyen jellegű közös zenélés közben. Zeneileg a fejben meglévő skálákat egészen máshogy használja egy indiai vagy egy európai. Máshova téve a hangsúlyokat, és a skála elindítását és befejezését. Ezek a zenei tulajdonságok rengeteget változtatnak a hangzásvilágon, főleg, ha olyan népi hangszereken teszik ezt, mint a Zawinul mellett játszó zenészek. Dél-Amerikai és Afrikai ütős hangszerek, kórusban való éneklés népdalszerűen. Pl. a férfiak énekelnek először, nők válaszolnak rá, akár egy törzsi közösségben. És ezek mellett az autentikus hangszerek mellett megjelenik a szintetizátor, és az elektromos gitár. Ezek a hangszerek, improvizatív jelleggel vannak jelen. Nagyon ritkán térnek vissza egy dallamhoz. Így a műveknek lesz egy folyamatossága, ami sohasem áll meg. Egyedül a fantázia szab határt, a folyamatosan újat játszani próbáló zenészek közt. Sok esetben viszont monoton játék történik. Ami szintén a zene lebegését folyamatos pörgését, lüktetését adja, mint a rock zenében és, mint az afrikai törzseknél megfigyelhető kántálás, amely később extázishoz vezet. Ezt az extázist a ritmus okozza, mert míg úgy tűnik, hogy monoton ismétlődik, addig közben sohasem történik ugyanaz, folyamatos hangsúlyváltoztatások vannak. Zawinul nagyon jól vitte át ebbe a stílusú zenéjében a jazz-rock stílus legkiválóbb motívumait.

Zawinul és a zeneszerzés

Mikor Zawinult megkérdezték a zeneszerzéssel kapcsolatosan, azt mondta: „Sosem tanultam a zeneszerzést. A hangszerelést sem. Magamtól tanultam meg – tudom, hogy szóljon a zene. Semmi gond. Nem hangjegyekről és akkordokról kell, hogy szóljon, hanem történetekről… Abban a pillanatban, amikor az ihlet megszáll, a józan gondolkodás megszűnik és megáll az idő. Az ember fénysebességgel száguld. Néha olyan mértékű transzba esik, hogy mikor visszatér, úgy érzi nem múlt el idő. A zene mindig egy celebration, egy ünnep.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 78-79. old.) Sokszor koncerteken is érezhető volt náluk ez a hatás. Mintha a mű a színpadon keletkezett volna. És a hallgatóság egy kollektív rögtönzésből kialakult, komplett művet hallhatott.

A Weather Report hatása, a zenekar feloszlása

Zawinult megkérdezték arról, hogy miben rejlik a Wether Report varázsa, mitől más, mint más zenekarok. „Egész életemben jazz zenész akartam lenni, de számomra a régi be-bop-zene ritmusa nem volt elég pregnáns. Így olyan jazz-zenét akartam művelni, melynek ritmusa sokkal erősebb, mint az addigi megszokott. És a ritmus a legfontosabb elemek közé tartozott a Weather Reportnál.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 139. old.) Szerinte számos olyan fekete zenész van, aki nagyon jó ritmusérzékkel születik, de kevesen rendelkeznek nagy ritmussal. Ezen ő annyit ért, hogy kevesen tudnak közülük eltérni az egyenes metrumtól, a négynegyedes ütemtől, úgy hogy a zene ennek ellenére szvinges maradjon. „Amikor játszottunk, úgy szólt a zenénk, mintha könnyű lenne, és egyébként ilyennek is kell maradnia. A hallgatóság nyugodtan gondolja azt, hogy Csakhogy erre még senki sem volt képes.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 139. old.) Hozzá kell tenni még azt is, hogy Zawinulnak nagyon közeli barátja volt a jazz világszínvonalú ritmikai zsenije, Thelonious Monk zongorista, aki Zawinulnak példaképe volt. Éveken át nagy hatással volt Monk munkássága a játékára.
Jaco Pastorius halála után rengeteg zenész cserélődött újra a zenekarban és már nem volt semmi sem a régi. Érezhető a későbbi lemezeiken, hogy valami elveszett a régi stílusból. De folyamatos átalakulás és új dolgok megjelenése vehető észre. Pályafutásuk végén újra készítettek egy „Weather Report” című lemezt, mintegy a zenekar életének lezárásaként. Ezek után Wayne Shorter és Zawinul is a saját projektjein kezdett el dolgozni. 15 éven keresztül játszottak együtt és a zenekar mellett egyiküknek sem jutott ideje a szólókarrierre. 1986-ban ez a váltás megszületik, mert Zawinul megjelenteti az első, „Dialect” című lemezét. Ez már végképp nem sorolható az újságírók által sem a jazz-rock stílusba. Teljes mértékben megteremtette ezzel a lemezzel a világzenei stílus egyik legcsodálatosabb irányzatát. Régebben is használt világzenei elemeket a Weather Reporttal és a zenészek ott is többféle kontinensről származtak. A saját projektjében erre még nagyobb hangsúlyt fektetett. Zenéjében továbbra is a ritmika volt a legdominánsabb. Nagyon gyors basszus-groove-ok követték egymást. Népi jellegű éneklés történt, exotikus hangszerek imitálása szintetizátoron, a vocoder használatával olyan volt, mintha egy kórus énekelt volna, pedig sokszor csak Zawinul énekelt egy mikrofonba, ami egy szintetizátorral volt összekötve, és ahány hangot lefogott, annyi szólam szólalt meg énekhang formájában. Ez a vocoder lényege. Ez a fajta megoldás végig jellemzi Zawinul szólókarrierjét.

Szintetizátorok, újítások

Zawinul rengeteg újítást tudhatott maga mögött a szintetizátorokkal kapcsolatban. Eleinte a felvételeken egy Sputnik hangszer hallható, majd a „Black Market” című lemezen már több szintetizátor ismerhető fel, mint pl. az Arp és a Moog. Ezeken különböző kapcsolásokat kellett végrehajtani, hogy más legyen a hangjuk. Ezeknek a hangszereknek a használatának elsajátítása felért egy külön hangszeren való játék megtanulásával. Nem csak a billentyűzetek mérete más, hanem a hangszínek is más és más játékstílust követeltek. Zawinul egyik sajátos ötletét egy Arp hangszeren valósította meg. Ennek a neve Inverted keyboard setup. A beállítás lényege a tükörmódszer volt. Egy C hang az C, de, ha egy hanggal lejjebb játszott egy H-hangot, akkor egy C fölötti Cisz hang szólalt meg. Ha lefelé haladt a billentyűzeten, akkor felfelé ívelő dallamot hallhattunk. Nagyon sok gyakorlást igényelt ez a fajta játékmód. A dallamnál még talán nem is olyan nehéz, de mikor harmóniát kellett lefogni, az nagyon nagy szellemi munkát igényelt. Mikor megkérdezték tőle, hogy ennek még is mi az értelme, ő azt válaszolta, hogy mindig reakció késszé válik az ember tőle, és mindig rengeteg meglepetést rejt önmagában. Az előnye egyébként ennek a módszernek, hogy teljesen máshova vezette el őt és ettől a hangzás más lett. Másfajta mozgást és másfajta tónust adott. Nagyon felgyorsította ez a fajta játék a gondolkodást. Mert míg például a jobb kezével egy másik klaviatúrán D-dúrt fogott, addig a balkezével az inverted billentyűzeten egy Esz- mollt kellett játszania. Jó példa erre a leghíresebb darabja a „Birdland”, amely talán a legnehezebb is. Míg balkézzel az alapot játszotta, addig a jobbal a témát kellett és a szólót. Mellette a dal alatt megszámlálhatatlan átkapcsolás történt, amit szintén ő vitt végbe.
A másik újítása egy hangszertalálmány volt, amit a Korg cég gyártott: a „PePe”. Ez egy melodikára hasonlított. A lényegét tekintve egy fúvós hangszer, amely mikrofonnal volt ellátva és egy gomb lenyomásával akár hat hangot is meg tudott szólaltatni. A legtöbb új hangszeréhez kapott programozási kulcsokat, így teljesen más hangokat tudott létrehozni a hangszerekből, mint egy átlagos zenész, aki a hangszerboltban megvette a hangszert. Ő ezeket mindig fel is használta és ettől teljesen egyedivé vált a hangzásvilága. Az egész zenekarra kiterjedt, hogy rövid időn belül a jazz klubokból a nagy stadionokban és rock-arénákba találták magukat. Ez azt eredményezte, hogy folyamatosan vissza tudták forgatni a pénzüket a technikai igények kielégítésére.

Weather Report

A zenekar 1971-ben alakult két barát, Joe Zawinul és Wayne Shorter jóvoltából. Nagyon sikeresek voltak abban az időben és eltervezték, hogy közös zenekart hoznak létre. Az ötlet onnan származott, hogy Shorter írta a Miles Davis-band legtöbb dalát, Zawinul pedig az Adderley-zenekar műveinek nagyrészét szerezte.
A zenekar valójában csak annyira volt hajlandó magát jazz-rock zenekarnak nevezni, amennyire a rock eszközeit használta, - az elektronikától a lézer show-ig. Igazából sajátos jazz zenét próbáltak kifejleszteni. Az ő általuk játszott jazz kísérleti jelleggel bírt. Sokáig kisebbségi programnak számítottak koncertjeik, majd, amikor a konkurenseik kifogytak az ötletekből, akkor kerültek igazán reflektorfénybe. A zenekarban a hosszú pályafutás alatt rengeteg zenész megfordult, folyamatos tagcserék voltak. Az állandó pont Shorter és Zawinul volt. A zenéjük egyik, talán legsajátosabb tulajdonsága, hogy a zenészek folyamatosan szólóznak. Minden hangszer egy önálló dallam vonalat visz, amely külön is megállná a helyét szólójátékban. A lemezeken időkorlátok közé voltak szorítva, ezért a korai albumokon tömörebben játszották a darabokat. Koncerteken viszont sokszor csak a dal kezdetekor lehetett felismerni bizonyos dallamfoszlányokból, hogy melyik dalról is van szó, de a folytatásban végig improvizáltak. Zawinul elmondása szerint csak rövidebb témákat találtak ki, majd a stúdióba mindenki improvizált rájuk. A korai lemezekről tehát elmondható, hogy a zenészek inkább az improvizációra és a kísérletezésre tették a hangsúlyt. A daloknak talán nem volt akkora vehemenciája, mint a konkurens zenekaroknál, és hiányzott az a lüktetés, ami a közönséget magával ragadta volna. Azt is el lehet mondani még a korai albumokról, hogy a számok struktúrája, felépítése kevésbé kidolgozott, mint a későbbi lemezek esetében. Inkább a hangulatokra fektettek nagyobb hangsúlyt. Zawinul szerint a jazz-rock stílust az újságírók akasztották a nyakukba egyfajta „beskatulyázásként”, de valójában csak a jazzből és a modern rhytm and bluesból táplálkoztak. Nem a hangzásokkal bombázták a közönséget, hanem teret akartak engedni a zenéjüknek, ezáltal a hallgatóság részévé vált a zenei folyamatnak, és érdeklődve várta a folytatást. Zawinul híres mondatai közül a korai Weather Report-korszakot talán azzal a mondattal lehet a legfrappánsabban lezárni, hogy „We always solo, we never solo” (Mindig szólózunk, sosem szólózunk.). (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 112. old.)
A korábbi gondolatmenetet folytatva, megfigyelhető náluk, hogy teljesen szakítottak az A-A-B-A formával, amely számos jazz standard és bebop szám dalformája volt. Két nyolcütemes refrén, középrész és aztán megint refrén. Ettől szinte szándékosan elvonatkoztattak.
A következő lépcső a zenekar életében Jaco Pastorius basszusgitáros megjelenése volt. Azokban az években váltak világhírűvé és világszerte elfogadottá. Pastorius 1976-ban csatlakozott hozzájuk, a „Black Market” című lemezen már ő hallható. Játékával – mely a hangszerén teljes mértékben korszakalkotó volt és ez a Weather Report sikereiben is visszaköszönt - elvitte a zenekart a funky zene irányába, amely a rengeteg basszus groove-ra épült. Zawinul szerint a zenekar a csúcsra 1977-ben a „Heavy Weather” című lemezzel ért fel. Ekkora alakultak ki az elektromos hangszerek is olyan formában, hogy méretük már megengedte azt, hogy világkörüli turnékon is hallható legyen az a szintetizátorhangzás, ami a stúdió lemezeken.

Szólólemez

Zawinul a két Davis lemez után készített egy szóló lemezt mielőtt megalakította volna Wayne Shorterrel a Weather Report-ot. Ezt 1971-ben adták ki „Zawinul” címmel. Hasonlóképpen, ahogy két kortársa, Hancock és Corea is ezt tette, mielőtt a világsikert hozó zenekaraikat létrehozták. A lemez Zawinul számára egy korszak lezárása volt. Egy visszatekintés volt az addigi életére. A lemezen hallható dalok mind egy képet próbáltak ábrázolni. Például a „His Last Journey” című dal arról szólt, mikor a nagyapját halála után egy szánkóval vitték el Oberkirchbach-ból. Még érdekesség, hogy Miles Davis mindenáron szerepelni akart ezen a lemezen, de Zawinul nem egyezett bele. Látni akarta meddig jut el a saját erejéből. A lemezen már tovább fejlesztett változatban hallhatóak voltak a stúdió technikai megoldások. Már olyanok, amiket a zenészek találtak ki. Például az előbb említett dal a „His Last Journey” kezdésénél. Egy leütött zongora akkord hallható, de nem az elejétől. A leütés, ahogy a kalapácsok elérik a húrokat le van vágva, és csak az utána szóló kizengés hallható, amely a mai pad-okhoz hasonló. Mintegy atmoszférát teremtve egy dalhoz. Erre a felvételre tettek még egy kis effektet, és készen volt az alap hangulatot megadó hangszín. Ez az újítás Zawinul-tól származik. Úgy gondolom, hogy ma már ez senki számára nem tűnik nagy dolognak, főleg annak, aki elektromos zongorán játszik. Ugyanis, a hangerőszabályzóval ezt könnyen lehet imitálni. Maga a gondolat viszont forradalmi volt abban a korban. Később lehet hallani más művészeknél is, hogy előszeretettel alkalmazzák Zawinul ötletét.

Zawinul és Miles Davis

Zawinul többszöri elutasítás után 1969-ben döntött úgy, hogy csatlakozik Miles Davis zenekarához az „In a Silent Way” című lemez felvételekor. A dalt Zawinul már régebben megírta, de Davisnek ígérte. A lemez szerkezete a klasszikus formáknak megfelelő szonátaformára utal. Expozíció, téma bemutatása, átvezetés domináns vagy párhuzamos hangnembe. Kidolgozás, az eddig bemutatott témák feldolgozása. Re-expozíció, témák visszatérése. Egyébként a címek is árulkodnak erről a szerkezetről, ahogy az ’A’ oldalon úgy a ’B’ oldalon is. A „Bitches Brew” című lemez első dala is Zawinul-szerzemény, ami a lemez talán leghíresebb darabja: a „Pharaoh's Dance”. Ezen a lemezen is Teo Macero a producer, csakúgy, mint az „In a Silent Way” esetében is.
Teo Macero-t azért kell megemlíteni, mert ő vágta és masterelte a két lemez anyagát. Érdekessége a daloknak még, hogy nem csak az elektromos hangszerek számítanak újításnak technikailag. Macero olyan szalagtechnikai megoldásokat is használ, amiket ma talán csak a DJ-ktől lehet hallani. Kiegészítik a zenét vagy hozzá tesznek valamit. Ma ezt bakelit lemezjátszókkal oldják meg, abban az időben ezt szalagos megoldásokkal tették meg. Ezeket a szalagos megoldásokat koncerteken még nem tudták alkalmazni. A hanghatásokat a zenekarnak imitálni kellett. Teljesen új effektek hallhatók a lemezen, amiket az előtt még lemezeken nem lehetett hallani. Csak az első dalban 19 vágás van, ez eddig nem volt jellemző a jazz zenekarokra. Ez akkoriban új dolognak számított és kísérleteztek vele. A loop technika is újnak számított, ebből is jó pár megfigyelhető Macero munkáiban. Ennek lényege, hogy egy bizonyos periódust csak egyszer játszanak fel, és ezt végtelenítik tempóban addig, míg nem változik a harmóniakör. Ennek több oka is lehet. Az első, hogy precízebb felvételt tudtak készíteni. A másik, hogy rengeteg időt lehet vele megtakarítani. Tehát kijelenthető, hogy a két Davis lemez nem csak hangszerileg, és hangszer technikailag számított forradalminak, hanem stúdió technikailag is tele volt újítással.

Joe Zawinul élete és munkássága

Zawinul 1932-ben született Bécsben. Hat éves korától fogva harmonikázott. Az életrajzi könyvében mesél arról, hogy hamar rájött arra, hogy abszolút hallása van, mert bármit hallott, azonnal lejátszotta a harmonikán. Elmondása szerint nagyon nagy hatással volt rá a háború gyerekként. Bombázások után halottakat kellett nekik eltemetni, mind ezt hét-nyolc éves korában. Nem messze tőlük, ahol éltek, volt Mauthausen, az egyik koncentrációs tábor, amiről tudták, hogy ott mi történik, de nem mertek beszélni róla. Folyamatosan járt zeneiskolába, bár nem szeretett gyakorolni. Tizenhét éves korában megadatott neki, hogy Európa legnagyobb zongoraversenyére meghívják, amivel hírnév és siker járt volna. Ezzel szemben ő elment egy Hillbilly zenekarral és járta az osztrák vidéket. Később kisebb klubokban kezdett jazzt játszani osztrák, német zenészekkel. 1958-ban felvételt nyert a Berklee Zeneművészeti Főiskolára Bostonba. Az első nap az volt a feladat, hogy a „Darn That Dream” című darab első 16 ütemét négyszólamosítani kellett. Zawinul pár perc alatt végzett vele, pedig egy óra volt rá. Majd tanácsolták neki, hogy ne a kezdőkhöz járjon. Aztán egy hét múlva ott hagyta az iskolát.
A zenéhez való hozzáállása sok embert meghökkentett: „Nem vagyok könyöklő-típus. Ha bárkinek vitája volt vagy van velem, az csak a zene miatt. Mert tovább akarok lépni és nem viselem el, ha a tehetség parlagon marad. Az efféle konfliktusokat nem tekintem személyesnek. A zenekar tagjainak elmondom: Lehet, hogy fájdalmas lesz. Időnként kissé nyers vagyok, ilyen a természetem. De udvarias ember vagyok és mindenkivel kijövök. De a zene, az más. Lehet valaki a legjobb barátom, ám ha a zenében nem jó, nem tudok vele mit kezdeni. Vannak zenészek, akik ezt nem tudják elviselni. Őket ki kell választani, mint a természetben. Ha egységes fát akarunk nevelni, a gyenge ágakat le kell vágni.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 44. old.)
Amerikába érkezésekor a legelső napon lement a Birdland nevezetű világhírű jazz-klubba. Állítása szerint ott játszották abban az időben a legjobb jazzt a világon. A legtöbb kapcsolata ezen a helyen alakult ki. Itt rövid idő alatt törzsvendég lett és annak a jazz zenész elit körnek a tagjává vált, - a játéktudása miatt – akik a klubot bármikor ingyen látogathatták. Olyan művészek tartoztak ebbe a körbe, mint Thellonius Monk, Miles Davis vagy John Coltrane.
Kezdetben Maynard Fergusonnal játszott, és ekkor találkozott először Wayne Shorterrel.
1959-től Dinah Washington zongorakísérője. Később, 1961-től Cannonball Adderley-vel játszik. Voltak nehézségei a szegregáció idején, mert fehérként feketékkel turnézott. Voltak olyan államok Amerikában, ahol ezért megölték volna. De ő élete végéig kiállt a színes bőrű emberek mellett. Ezért is szerették őt ezekben a körökben. Az Adderley-korszakra nyilatkozta azt: „Nem kétséges. A kor második legsikeresebb bandája voltunk, Miles Davis mögött. De volt valamink, ami Milesból hiányzott: a soul és a funk jegyeit viselő groove.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 70. old.)
1966-ban megírta azt a számot, ami a világsikert hozta neki: „Mercy, Mercy, Mercy”. Alapvetően a dal fő témáját adó motívumot egy gospel énekesnőnek, Esther Marrownak egyik dalához írta kíséretnek. Később Adderleynek nagyon megtetszett és játszani kezdték koncerteken. „Az embernek tudnia kell, mit akar. Ha tudja, akkor következetesen keresztül is kell vinnie az akaratát. Másként semmit sem ér el az életben. Ha mindent megtettem volna, amit mások ajánlottak akkor tizede sem lennék annak, ami most vagyok. A zene a fontos.” (Gunther Baumann – Zawinul – Életem a jazz, Aposztróf Kiadó, Budapest, 2007. 72. old.)
A dallal 1967-ben Grammy-díjat nyertek. Majd anyagi gondjai véglegesen akkor oldódtak meg, mikor egy fehér zenészekből álló rock-zenekar felvette a lemezére ezt a dalt. Annyi lemezt adtak el belőle, hogy bátran kijelenthette: a jogdíjak által gazdag ember lett.
Minden zenész örült e dal sikerének, mert hirtelen újra elkezdtek érdeklődni az emberek a jazz iránt. Csak az Adderley-nél eltöltött idő alatt, ami 9,5 év volt, 55 dalt szerzett. Fontos állomás volt az életében, hogy 1967-ben megvette az első Fender Rhodes elektromos zongoráját, amely egy teljesen új hangzásvilágot nyitott meg számára. Az első effektje egy vah-vah pedál volt, amellyel befolyásolni tudta a hang vibrációs áramlását.
Rövid időn belül a zenészvilágban elkezdtek a kísérletezéseiről beszélni. Miles Davis Mexico Citybe is elutazott meghallgatni Zawinul Fender játékát.

A Davis mellett kibontakozó zenészek önállósulása

„Azok a zenészek ugyanis, akik Davis köréhez tartoztak, később, önállósulásuk után a jazz-rock vezető egyéniségeivé váltak.” (Gonda János – Jazz, Zeneműkiadó, Budapest, 1979. Budapest, 164. old.)
A jazz-rock egyik legnagyobb vezéralakja Herbie Hancock lett, aki a hatvanas években is már a legjobb zongoristák közé tartozott, és aki a Davissel való közös zenélés utáni években készített egy lemezt „Sextant” címmel, amely inkább avantgarde és free elemekkel van tele. Majd ezt követően feloszlatta ezt a zenekarát és létrehozott egy kvintettet és így készült a „Headhunters” című jazz-rock albuma, amely az egymilliót is meghaladó példányszámával a poplemezek népszerűségén is túltett. A mai napig munkálkodik és évről évre új dolgokkal kísérletezik. Meghökkentő megoldásokat visz zenéjébe, mind hangszer-technikailag, mind játéktudásilag a jazz-rock világában, és más zenei területeken is.
Sokan kritizálják újításait, kísérleteit a zenében, én mégis úgy gondolom, hogy tíz, de sokakhoz képest húsz évvel előrébb jár mindenféle szempontból. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy másik, magasabb zenei síkon mozog. Játéka ízig-vérig ritmikus, karakterét tekintve szellemesen eltalált jazz. És mindaz jelen van az eszköztárában, amit a zongoristák legnagyobbjai adtak a világnak. Munkássága oly mértékű hatást gyakorol a zenészvilágra, hogy évek elteltével mindig látni olyan formációkat, zenekarokat, akik az általa kitalált irányok felé kisebb-nagyobb sikerrel próbálnak elmozdulni.
A másik, óriási tudással rendelkező zongorista Chick Corea. Ő Davis előtt Stan Getz oldalán játszott. Mégis, a jazz-rockhatások Davis mellett olyan módon hatottak rá, hogy miután kivált a zenekarból és önálló útra tért, megalakította minden idők egyik leghíresebb jazz-rock zenekarát, a Return to Forever-t. Előtte már próbálkozott egy nagyobb létszámú zenekarral, ugyanezzel a névvel, de az igazi sikert a kvartett hozta el, ahol olyan zenészekkel játszott együtt, mint: Stanley Clarke basszusgitáros, Lenny White dobos, és Al DiMeola gitáros. Érdekes, hogy Corea ugyanúgy, mint Hancock, mennyire könnyed természetességgel mozog a jazz-rock stílus világában, mintha ebbe született volna bele. Pedig eredetileg Corea „main stream”-zongorista volt Stan Getz mellett. Az 1970-ben alakult, „Circle” nevű triójával, Hancockhoz hasonlóan free, és avantgarde zenét játszott, és csak ezek után 1971-től, kezdett el a jazz-rockkal foglalkozni. Ez a korszak mutatja azt, hogy egy ekkora művész, mint Corea hogyan halad lépésről-lépésre, hogy ilyen szintre jusson, és, hogy a jazz-rock műfaj egyik legnagyobb kiválósága legyen.
A harmadik, Davis mellől kivált tag Joe Zawinul, akinek a munkásságáról egy kicsit később részletesen is beszámolok.
Előtte fontos még megemlíteni a 1971-ben alakul Mahavishnu Orchestra nevű együttest. A zenekar létrehozója John McLaughlin, akiről az a hír járta, hogy 1969-ben érkezett New Yorkba, és egy nap múlva már Davisszel játszott a Columbia stúdióban.
Később hindu vallással és indiai filozófiákkal kezdett el foglalkozni. Ezek nagy hatással voltak a munkásságára. A Mahavishnu azonban széttöredezett. McLaughlin visszavonult egy rövid időre, ott hagyta a vallását, és létrehozta a Shakti-t, amellyel rövid időn belül bejárta a világot, és nagy népszerűségnek örvendett. Rengeteg, pentaton hangsorra épülő improvizáció, exotikusnak ható indiai hangszerek, tabla, akaramon jellemezte ezt a formációt. Nagyon nagy tempójú unisono-kat játszottak hegedűn és gitáron. Mindezt rockos dinamikával, és jazzes hangsúlyokkal.
A Mahavishnu zenekar másik kiválósága és virtuóza Billy Cobham dobos volt, aki egyedülálló rockos figuráival, és rendkívül pontos játékával hívta fel magára a figyelmet. A zenekarból való kiválása után a Brecker-fivérekkel létrehozott egy jazz-rock zenekart.